A szaloncukor és a szentkép

Varga Ádámné, Ilonka néni templomunk bal oldalán az utolsó előtti sorban ült. Régóta özvegyen élt, mindig ápolt és elegáns volt. Egy alkalommal váratlanul felkerestem. Kinyitotta az ajtót és a nem várt vendéget meglátva megijedt. Haja rendezetlen volt, köténye kopott. Ekkor döbbentem rá, hogy máskor illene bejelentkeznem, rövidre fogtam a látogatásom.

A karácsony mindenki számára fontos ünnep, neki a gyülekezeté a legfontosabb. Ő volt az egyedüli, aki szaloncukrot vagy adományt hozott a karácsonyfa díszítésére. Aranykeretes szemüvege mögül csak mosolygott, amikor adományát méltattam. Ez természetes - mondta.

Ritka volt az a vasárnap, amikor hiányzott az istentiszteletről. Jelenlétére semmivel sem hívta fel a figyelmet. Gyermekeim ellenben mindig várták, mert elkényeztette őket. Talán valamit pótolni szeretett volna, vagy csupán a gyermekek mosolya tették boldoggá magányában? Nem tudom.

Egy előre bejelentett látogatásom alkalmával nagyon közel engedett a szívéhez. Beszélt a családról, unokákról, életről, templomról. Mintha nem is ő lett volna. Rendezett lakása rendezett életéről árulkodott, amelyben nem ő, hanem az életét vezérlő Isten a mértékadó. Távozásom előtt ellenben megváltozott, zavarttá vált a viselkedése és bizonytalanul megkérdezte – el tetszik fogadni valamit? A hideg, nem használt hálószoba ágyneműtartójából elő vesz egy szentképet. Eredetéről nem mond semmit, de érzem, hogy számára fontos. Nehogy valaki tükröt tetessen a kép helyére, magánál biztonságban lesz – mondta. Visszatért magabiztossága és ismét arcára ült az aranykeretes mosoly. Néhány évig az iroda falán lógott  az éppen nem odaillő alkotás, amelynek kerete a műnél értékesebb volt.

Egy reggel idegen hang szólt bele a telefonba, találkozót kért. Ilonka néni lánya lépett az irodába. Ránéztem az arcvonás ismerős volt. Édesanyja halálhírét közölte, aki kedvenc fotelében örökre elaludt. Örök álmát a csabai temetőben alussza várva Megváltója ébresztését. Hiányzik az aranykeretes mosolya, észrevétlen jelenléte. Elvesztésével döbbentem rá arra, hogy mennyire fontos ismerni és szeretni azt, akit Isten ránk bízott.

A szentkép ma már egy művészházaspár lakásának hangulatát határozza meg. Egy alkalommal az irodámban járva megpillantották, és mivel megtetszett nekik odaadtam. Megfogadták, hogy tükör soha nem fog a kép helyére kerülni.